A kollégium minden szintje felől beszélgetések és zajok szűrődnek át a vékony falakon.
Fáradt vagyok.
Sokáig tartott az utolsó órám, de legalább ez volt az utolsó előadás a héten, legalábbis számomra.
Hát igen az elmúlt fél évben sok minden történt. Tavasszal részt vettem egy pár tanulmányi versenyen, nyár elején leérettségiztem. A nyarat eleinte munkával, majd önkéntességgel töltöttem (Csillagpont, KIE-kávézó). Ezután egy párszor voltam külföldön is néhány YMCA programon. Majd elkezdődött az ősz és a nyári ponthirdetés óta várt pillanat is elérkezett, végre egyetemi hallgató lettem a Debreceni Egyetem biológia szakán.
Már az első héten kapcsolatba találkoztam olyan személyekkel, akiknek szintén a madarak a kedvenc állatcsoportjuk.
Egyesek sokkal többet tudnak, mint én és szívesen megosztják velem a tudásukat, amiből sokat tanulhatok és vannak olyanok is, akik még nem rendelkeznek sok ismerettel, de nagyon érdeklődnek a madarak iránt. Nekik én is tudok segíteni, ugyanúgy, ahogy mások segítenek nekem.
Tehát, mondhatni nem sokat unatkoztam a nyáron, és ez a folyamatos pörgés a versenyek, vizsgák teljesítése, diákmunkák miatt háttérbe szorult a blog írása és a fotózás is, jobban mondva, az a jellegű fotózás, amely során célirányosan elmentem egy tóhoz, egy erdőfolthoz és ott vártam a madarakat.
Utoljára április 2-án voltam egy ilyen madárlesen (pontosabban fogalmazva ez volt a legutóbbi, amiről lehet is írni valami tartalmat).
Mondhatni, a szokásos módon történt minden. Hajnalban felkeltem, összepakoltam, kisétáltam a tóhoz, elhelyezkedtem. Kicsit hamarabb is érkezhettem volna, ugyanis mire megérkeztem már egész jól lehetett látni a félhomályban, ami nekem is jó volt, mivel így tudtam, hogy hova ne lépjek az iszapos fövenyen, de a madarak is jól láttak engem.
Nem sokkal azután, hogy ismét elcsendesedett a tó, néhány tőkés réce érkezett a távolból, de nem elém, hanem a nádas mögé szálltak le. Semmi baj... még van időnk napkeltéig... addig csak beúsznak elém.
A napkeltét egy barna rétihéja üdvözölte. Nemrég érkeztek vissza Afrikából és hamarosan nekilátnak a fészkeléshez a nádasokban.
Barna rétihéja (Circus aeruginosus)
A nap felkelt, de a partimadarak még sehol sincsenek, de a parlagi galambok óramű pontossággal már itt vannak, hogy a szomjukat oltsák.
Parlagi galamb (Columba livia domestica)
Szerencsére nem kellett sokáig várnom a hiányolt vendégekre. Félreismerhetetlen nyikácsolással leszállt a tó túlsó partján öt gulipán és két gólyatöcs.
Már megint a túlsó part. Miért szereti azt mindenki annyira? A récék is ott szálltak le a vízre.
Mindegy. Semmi pánik. Egyszer majd beszállnak elém is, ha már megszokták a jelenlétem.
És.... igen!
Természetesen, ismét kifejezték a nemtetszésüket egymásnak a gulipánok és a gólyatöcsök.
A civakodás után egy-két gulipán úgy gondolta, hogy inkább máshol folytatja a reggelijét.
Gulipán (Recurvirostra avocetta)
Még a lélegzetemet is vissza kellett fojtanom néhány pillanatban, ugyanis a gulipán egy nagyon óvatos madár. A legkisebb neszre is felkapta a fejét és figyelte a zaj forrását. Táplálkozás közben is fél szemmel engem figyelt. Szerencsére a fényképezőgép kattanásait rövid időn belül megszokta, mintha csak egy természetes zaj lett volna az.
A gólyatöcsök is meggondolták magukat és beszálltak elém táplálkozni.
Gólyatöcs (Himantopus himantopus)
Még egy pár percig előttem voltak a madarak, de ahogy jöttek, úgy mentek is tovább. Az idő pedig csak telt és telt. Mondhatni, eléggé eseménytelen volt ez a reggel eddig leszámítva a gólyatöcsöket és a gulipánokat.
Miközben azon gondolkodtam, hogy meddig maradjak itt, meghallottam egy ismerős károgást. Nem vetési és nem dolmányos varjú volt a hang forrása. Hanem egy holló. Hazánk legnagyobb énekesmadara.
Igen, a holló az énekesmadár-alakúak, ismertebb nevén a verébalakúak rendjébe tartozik. Mérete az egerészölyv méretével vetekszik, így eléggé impozáns látványt nyújt, amikor alacsonyan az ember felé száll.
Holló (Corvus corax)
Miután tovább állt, ismét a partot figyeltem és vártam a partimadarakat, amik miatt elsősorban most kijöttem a tóhoz.
Érdekes, hogy bár még javában a vándorlási szezonban vagyunk, nem láttam még egy darab erdei, réti, pajzsos, piroslábú cankót vagy bármi fajú cankót sem.
A kis lilék szerencsére mindig biztos pontjai a látogatásaimnak.
Kis lile (Charadrius dubius)
Az eddigi tapasztalataim alapján, ők félnek a legkevésbé a jelenlétemtől a fotózások során. Ha nem mocorgok sokat, akkor 3-4 méterre is megközelítenek és sokáig maradnak.
A nap kezd egyre magasabbra emelkedni, és az eddig látott madarak aktivitása is alább hagyott. Ez azt jelentette, hogy ideje hazamenni.
Eme fotózás után még visszatértem volna idén ehhez a tóhoz, de a következő alkalommal már munkagépeket láttam a távolból, amint azok a bánya agyagát termelték ki.
Remélem legközelebb amikor kijövök ide, a tó új arca még több madarat fog vonzani, mint eddig. Azt, hogy így lesz nem tudom, de remélem, hogy igen.
