Lazúrcinege

Reznek, hóbagoly, Naumann-rigó. Az ilyen ritkaságok felbukkanása esetén emberek százai mozdulnak meg országszerte, hogy láthassák eme számunkra nem mindennapi madarakat, mivel lehet, hogy itthon többször nem lesz alkalmuk látni egy egyedet sem az adott fajból. 

Ilyen például a fehércsőrű búvár (Gavia adamsii) is, ami  2016-ban jelent meg a Balatonon. Korábbról egy adata sem ismert ennek az Északi-sarkköri elterjedésű fajnak Magyarországról és azóta se látták a faj egy képviselőjét se. 

2018 őszén egy kistestű fehéres-kékes színezetű madár kavarta fel a port a madarászok között. 

Egy lazúrcinege. 

A lazúrcinege (Cyanistes cyanus) egy alapvetően ázsiai elterjedésű faj, melynek fészkelő populációi Magyarországhoz legközelebb Fehéroroszország és Ukrajna határvidékén találhatóak. Európában ritka kóborló faj. Hazánkban korábban több alkalommal megfigyelték a lazúrcinege x kék cinege hibrid, Pleske-cinegét. 

A mostani esetben, azonban nem egy hibrid, hanem egy tiszta vérvonalú példányról van szó. Az egyedet Barkóczi Csaba, Domján András és Gyarmati Gábor találták 2018. november 18-án , a szegedi Fehér-tó nádasában. Ezzel a Magyarországon megfigyelt madárfajok száma 418-ra emelkedett.

Több hétnyi halogatás után végül rávettem magamat, hogy december 9-én vasárnap megkeressem ez a nem mindennapi cinegét. Hat óra utazás és két átszállás után megérkeztem a Fehér-tóhoz. Ketten már korábban kiértek reggel a cinegét megfigyelni. Ők már látták egy rövid ideig a madarat aznap reggel. Még pár percig próbáltuk együtt megtalálni a cinegét a nádtengerben, majd távoztak a helyszínről. Ezt követően percekben csak a hangját hallottam a lazúrcinegének, de nem láttam.

Majd egy pillanatra ledermedtem. 

Ott... ott... ott van. 

Fehér fej, fehér has, kék hát és szárny, fekete szemsáv és kantár. Semmi mással nem lehetne összetéveszteni. A cinege ismét eltűnt, hamarosan felbukkant egy kicsit közelebb. A kék cinegékhez hasonlóan a nádszálakat nyitogatta fel a bennük rejlő lárvák és rovarpeték után kutatva.

Lazúrcinege (Cyanistes cyanus)

 

Ahogy figyeltem, eljátszottam a gondolattal, hogy ez a megfigyelés akár Kazahsztánban vagy Kínában is lehetne most, a faj eredeti élőhelyén.

Ismét eltűnt a nádasban egy rövid időre, majd egy vadrózsa bokornál ismét előmerészkedett.

 

A lazúrcinegéről egy rövid videót is készítettem, melyet az alábbi linken tudtok elérni.

https://www.youtube.com/watch?v=EodOV6OXYws

Fél órával a megtalálása után Széll Antal csatlakozott a madár figyeléséhez. Még pár percig figyeltük közösen a cinegét. A tóról kifele menet újabb madarászokkal találkoztunk, akik szintén nagy távot utaztak ahhoz, hogy láthassák eme ritkaságot.

Egy keletről jött vendég

Bár nem így terveztem a bejegyzések sorrendjét, de ezt a "szenzációs" esetet, amit én is megtapasztalhattam, megakarom osztani veletek, amíg még friss a történet.

Azt sokszor hallhattuk, hogy minden csoda három napig tart, de szerencsére ez a keleti gerle már egy hete látszólag nyugodtan tűri annak a rengeteg madarásznak a jelenlétét, akik akár az ország másik végéből is hajlandóak elutazni Tószegre, hogy láthassák őt. Egy laikus számára teljesen érthetetlen, hogy miért menne bárki is Tószegre, akár ködben is, egy gerle miatt. Hisz ott ülnek minden fán, minden villanykarón. Nos ilyen gerle nem fog gyakran a kertedben repkedni, kivéve ha nem Ázsiában laksz, ugyanis ez a faj az Ural hegységtől keletre őshonos, Oroszországon át Japánig találkozhatunk vele. Ritkán Európába is eljut néhány egyed.
Magyarországon a legutóbbi megfigyelése és egyben első is 2010-ben volt Fertőrákoson. Azóta ez a második hivatalosan elfogadott adata a fajnak Magyarországon.

Mivel a közeljövőben nem tervezek ilyen távoli utakat az eredeti élőhelyére és Tószeg nincs is olyan messze Debrecentől így szombaton hajnalban el is indultam megkeresni a gerlét. Azonban a körülmények nem voltak kedvesem hozzám. Hajnalban hatalmas köd volt, amikor felkeltem. Gondoltam majd csak feloszlik mire Tószegre érek. A reggeli trolit, amivel a Nagyállomásra mentem volna lekéstem pár perccel, mivel a telefonos applikáció szerint 5:41-kor meg kellett volna állni a trolinak, de az app nem vette figyelembe azt, hogy szombaton nincs 5:41-es időpont az Árpád téri megállóban, én pedig nem néztem ennek jobban utána. Így a következő járattal 6:00-kor indultam el a Nagyállomásra. Ezzel borult is az egész odautazási tervezetem, lekéstem a kinézett vonatot és a csatlakozást is. Semmi gond, nem a repülőmet késtem le emiatt, hanem csak egy órával később érkeztem Tószegre, mint ahogy terveztem. Az egy órás késés ellenére sem változott a ködhelyzet, nem akart feloszlani.
Miután leszálltam a buszról, elindultam arrafelé, amerre az elmúlt napokban észlelték a madarat. Nem nehéz kitalálni ilyen esetekben, hogy ki a madarász a környéken. Az egyik útkereszteződésben három férfi beszélgetett egy falusival. A férfiaknál spektívek, távcsövek és fényképezők voltak és a beszélgetés közben körbe néztek néha-néha. Igen, le se tagadhatnák, hogy a gerle miatt utaztak ide. Oda mentem hozzájuk, bemutatkoztam nekik és hallgattuk a falusi bácsi tapasztalatait, ugyanis egy hét alatt egész jól kiismerte a madár mozgását. Elmondta, hogy merre megy napközben táplálkozni és hogy merre megy éjszakázni, valamint, hogy mely utcákban érdemes keresni. Miután elköszöntünk tőle, megnéztük az egyik utcát és közben elmondták, hogy merre látták a madarat, mivel már aznap összefutottak vele a faluban, de nem sikerült mindenkinek képet készítenie róla. Kis keresgélés után inkább kinéztünk a falu szélében lévő tarlóra, ugyanis a faluban alig látni madarakat és, ahogy a bácsi is mondta, a tarlóra járnak enni a madarak. Közben újabb madarászok érkeztek a helyszínre, abban a reményben, hogy láthatják ezt a rendkívül ritka vendéget.

Nos, a tarlón se voltak madarak, de a tarló mögötti nyárfa ültetvény tele volt velük. Közelebb mentünk és akinél volt spektív az spektívvel, akinél távcső volt az távcsővel kereste az az egyetlen színes gerlét a sok-sok egyszínű balkáni gerle között. Mivel nem találtuk, de gyanítottuk, hogy ott lesz, ezért közelebb mentünk. Pár perc keresés után meg is lett a madár.

Balkáni gerle (Streptopelia decaocto)

Keleti gerle (Streptopelia orientalis meena)

Örültünk neki, hogy végre megtaláltuk a körülmények ellenére is és szinte mindenki készített róla képet, amit majd megmutathat az otthoniaknak.

 

A keleti gerle nem zavartatta magát. Nyugodtan ült, tollászkodott ott az ágon, de minden alkalommal amikor közelebb mentünk egy kicsit, figyelt minket. Nem akartuk elzavarni ezért nem mentünk túl közel hozzá.

Miután mindenki kigyönyörködte benne magát visszaindultunk a faluba. Közben újabb és újabb emberek jelentek meg távcsövekkel, fényképezőkkel akik még nem tudták, hogy merre van pontosan a madár. Útbaigazítottuk őket, bepakoltunk a kocsiba és beültünk egy kocsmába meginni egy csésze meleg kávét, mert már egy kicsit elegünk lett a nyirkos, hideg időből.

Itt szeretném megköszönni mindenkinek, aki ott volt és segített a madár megtalálásában, valamint Balázsi Péternek, Bodzás Jánosnak és Dusnoki Kornélnak, hogy segítettek eljutni Tószegről Szolnokra.

Szezonnyitó

Fekszem az ágyban, ölemben a laptop.
A kollégium minden szintje felől beszélgetések és zajok szűrődnek át a vékony falakon.
Fáradt vagyok.
Sokáig tartott az utolsó órám, de legalább ez volt az utolsó előadás a héten, legalábbis számomra.



Hát igen az elmúlt fél évben sok minden történt. Tavasszal részt vettem egy pár tanulmányi versenyen, nyár elején leérettségiztem. A nyarat eleinte munkával, majd önkéntességgel töltöttem (Csillagpont, KIE-kávézó). Ezután egy párszor voltam külföldön is néhány YMCA programon. Majd elkezdődött az ősz és a nyári ponthirdetés óta várt pillanat is elérkezett, végre egyetemi hallgató lettem a Debreceni Egyetem biológia szakán.

Már az első héten kapcsolatba találkoztam olyan személyekkel, akiknek szintén a madarak a kedvenc állatcsoportjuk.
Egyesek sokkal többet tudnak, mint én és szívesen megosztják velem a tudásukat, amiből sokat tanulhatok és vannak olyanok is, akik még nem rendelkeznek sok ismerettel, de nagyon érdeklődnek a madarak iránt. Nekik én is tudok segíteni, ugyanúgy, ahogy mások segítenek nekem.

Tehát, mondhatni nem sokat unatkoztam a nyáron, és ez a folyamatos pörgés a versenyek, vizsgák teljesítése, diákmunkák miatt háttérbe szorult a blog írása és a fotózás is, jobban mondva, az a jellegű fotózás, amely során célirányosan elmentem egy tóhoz, egy erdőfolthoz és ott vártam a madarakat.





Utoljára április 2-án voltam egy ilyen madárlesen (pontosabban fogalmazva ez volt a legutóbbi, amiről lehet is írni valami tartalmat).
Mondhatni, a szokásos módon történt minden. Hajnalban felkeltem, összepakoltam, kisétáltam a tóhoz, elhelyezkedtem. Kicsit hamarabb is érkezhettem volna, ugyanis mire megérkeztem már egész jól lehetett látni a félhomályban, ami nekem is jó volt, mivel így tudtam, hogy hova ne lépjek az iszapos fövenyen, de a madarak is jól láttak engem.

Nem sokkal azután, hogy ismét elcsendesedett a tó, néhány tőkés réce érkezett a távolból, de nem elém, hanem a nádas mögé szálltak le. Semmi baj... még van időnk napkeltéig... addig csak beúsznak elém.
A napkeltét egy barna rétihéja üdvözölte. Nemrég érkeztek vissza Afrikából és hamarosan nekilátnak a fészkeléshez a nádasokban.

Barna rétihéja (Circus aeruginosus)

A nap felkelt, de a partimadarak még sehol sincsenek, de a parlagi galambok óramű pontossággal már itt vannak, hogy a szomjukat oltsák.

Parlagi galamb (Columba livia domestica)

Szerencsére nem kellett sokáig várnom a hiányolt vendégekre. Félreismerhetetlen nyikácsolással leszállt a tó túlsó partján öt gulipán és két gólyatöcs. 

Már megint a túlsó part. Miért szereti azt mindenki annyira? A récék is ott szálltak le a vízre.

Mindegy. Semmi pánik. Egyszer majd beszállnak elém is, ha már megszokták a jelenlétem.

És.... igen!
Természetesen, ismét kifejezték a nemtetszésüket egymásnak a gulipánok és a gólyatöcsök.
A civakodás után egy-két gulipán úgy gondolta, hogy inkább máshol folytatja a reggelijét.

Gulipán (Recurvirostra avocetta)

Miközben a gulipánok lefoglalták a figyelmemet, egy kis lile érkezett az előttem lévő kis szigetre.

Még a lélegzetemet is vissza kellett fojtanom néhány pillanatban, ugyanis a gulipán egy nagyon óvatos madár. A legkisebb neszre is felkapta a fejét és figyelte a zaj forrását. Táplálkozás közben is fél szemmel engem figyelt. Szerencsére a fényképezőgép kattanásait rövid időn belül megszokta, mintha csak egy természetes zaj lett volna az.

A napkelte előtt érkezett récék lassan előmerészkedtek a nádas mögül, de attól nagyon nem távolodtak el. Mintha féltek volna valamitől.

A gólyatöcsök is meggondolták magukat és beszálltak elém táplálkozni.

Gólyatöcs (Himantopus himantopus)

Még egy pár percig előttem voltak a madarak, de ahogy jöttek, úgy mentek is tovább. Az idő pedig csak telt és telt. Mondhatni, eléggé eseménytelen volt ez a reggel eddig leszámítva a gólyatöcsöket és a gulipánokat.

Miközben azon gondolkodtam, hogy meddig maradjak itt, meghallottam egy ismerős károgást. Nem vetési és nem dolmányos varjú volt a hang forrása. Hanem egy holló. Hazánk legnagyobb énekesmadara.
Igen, a holló az énekesmadár-alakúak, ismertebb nevén a verébalakúak rendjébe tartozik. Mérete az egerészölyv méretével vetekszik, így eléggé impozáns látványt nyújt, amikor alacsonyan az ember felé száll.

Holló (Corvus corax)

Miután tovább állt, ismét a partot figyeltem és vártam a partimadarakat, amik miatt elsősorban most kijöttem a tóhoz.

Érdekes, hogy bár még javában a vándorlási szezonban vagyunk, nem láttam még egy darab erdei, réti, pajzsos, piroslábú cankót vagy bármi fajú cankót sem.

A kis lilék szerencsére mindig biztos pontjai a látogatásaimnak.

Kis lile (Charadrius dubius)

Az eddigi tapasztalataim alapján, ők félnek a legkevésbé a jelenlétemtől a fotózások során. Ha nem mocorgok sokat, akkor 3-4 méterre is megközelítenek és sokáig maradnak.

A nap kezd egyre magasabbra emelkedni, és az eddig látott madarak aktivitása is alább hagyott. Ez azt jelentette, hogy ideje hazamenni.

Eme fotózás után még visszatértem volna idén ehhez a tóhoz, de a következő alkalommal már munkagépeket láttam a távolból, amint azok a bánya agyagát termelték ki.

Remélem legközelebb amikor kijövök ide, a tó új arca még több madarat fog vonzani, mint eddig. Azt, hogy így lesz nem tudom, de remélem, hogy igen.

Peak Distikt National Park - az Egyesült Királyság első nemzeti parkja

A blogot rendszeresen követők észrevehették, hogy jó ideje nem töltöttem már fel tartalmat, így elnézést kérek mindenkitől akit eddig megvárakoztattam. Az utolsó félév a középiskolában, az érettségire való készülés és az egyéb dolgok sok energiát vesznek el tőlem és mire oda jutok, hogy "na most megírom" pár perc után elkap az az érzés, hogy "most túl fáradt vagyok, nem akarok összecsapott írást kiadni, majd holnap" és így szépen lassan telik az idő.

De befejezve a mentegetőzést be is mutatom a februári (húúúú mikor is volt már február) túrámat az angliai Peak District National Parkban.

Az előzményeket röviden összefoglalva: már egy pár korábbi bejegyzésemben megemlítettem a kapcsolatomat a YMCA-vel és a hazai csoportjával a KIE-vel. Aki esetleg még nem tudná, hogy mi ez az egyesület keressen rá az interneten (Google a barátod). A KIE holnapja egy másik oldalra való áttérés miatt egy kicsit elavult, de infókat, képeket találsz ott is, a YMCA-ről nincs ilyen megjegyzésem, mivel egy 120 országot, kb.58 millió embert magába foglaló egyesületről van szó, ezért róluk számtalan oldalat találhatsz. 

Most februárban két barátommal a KIE és a sheffieldi YMCA közötti kapcsolatépítés céljából meglátogattuk a sheffieldi YMCA-t ahonnan az egyik vezető, Jonathan, már kétszer járt tavaly Magyarországon és előtte pedig Lengyelországban találkoztunk szintén egy YMCA program alkalmából egy évvel korábban. Ő szállásolt el minket és vitt a különböző YMCA-s és az egyszerűen csak turistás programokra is. Így jutottunk el a Peak Districtbe is.

Reggel még Sheffieldben sütött a nap, de mire Castletonba értünk az ég borússá vált és a szél is felerősödött. Mit nem mondjak, tipikus angol időjárásnak vagyunk tanui.

A parkolótól egy jó hosszú sétát tettünk az út mellett egy kereszteződésig ahonnnan már csak gyalog vagy biciklivel lehetett tovább menni.

A Peak District National Park - az Egyesült Királyság első nemzeti parkja (1951) - a Pennine-hegység déli részén található. Területén northern Derbyshire,  Cheshire, Greater Manchester, Staffordshire és Yorkshire osztozik. A közeli nagyvárosok és a könnyű megközelíthetőség miatt évente emberek milliói látogatják meg. A nemzeti park nagy változatosságot mutat. A déli rész a White Peak főleg mészkőből, az északi Dark Peak homokkőből épül fel.

Stinte minden kerítés kőből épült amit csak láttunk. Emlékeztetett is Máltára, ahol szintén ilyen kőkerítések voltak mindenfelé.

A White Peaknál mocsarasabb vidék a Dark Peak és számos patak és folyó vágja keresztbe-kasul a hegyvidéket.

Mivel a Mam Tor a Dark Peak területén található,  ezért nem csak folyókban, de földcsuszamlásokban is gazdag a terület.
A hegy oldalába már az 1800-as években is próbáltak köves utat építeni, de a számos földcsuszamlás miatt rendszeresen újra és újra le kellett zárni az utat. Utolsó alkalommal 1974-ben kellett lezárni az utat, ugyanis egyes helyeken 2 métert is süllyedt a talaj.
1979-ben véglegesen kizárták az autóforgalmat erről az útszakaszról és a Winnats Passra és a A628 Woodhead Passra irányították.

A Mam Tor - a mother hill, vagyis az anya hegy onnan kapta a nevét, hogy a keleti oldalon a földcsuszamlaások következtében számos "mini hegy" keletkezett a lábánál. 

Az 517 méteres magasságával nem hangzik egy hű de magas hegynek, de  a környező vidék egyik legmagasabb pontja.

Itt február végén már zöld a táj, de az áryékosabb foltokban még található hó.

Mocsaras foltok mindenhol. A cipők nem maradtak szárazak.

Ezen a képen nem csak az látszik, hogy a talaj csak vékonyrétegben borítja felszínt, hanem azt is, hogy a hegy tömegét adó karbon kori üledékes közetek rétegekben helyezkednek el egymáson és miután kiemelkedtek a hegységképződés során a hosszú, több száz millió év alatt a külső erők lekoptatták a felszínt, ami egykoron az mai Alpok vagy az Andok csipkés hegyvonulataira hasonlíthatott.

A képeken nem látszik, de nagyon erős szél fújt a hegyen, szinte rá lehetett feküdni és megtartotta az embert.

Megpihentünk egy kicsit a csúcsról lejövett egy olyan helyen, ahol kevésbbé süvített a szél. A fejünk felett hollók szálltak a szél szárnyán, nagy távolságokat megtéve kevés erőbefektetéssel. 

Holló (Corvus corax)

Jonathan megkérdezte tőlünk, hogy a hosszabb vagy a rövedebb úton menjünk vissza. Mi úgy gondoltuk, hogy ha már itt vagyunk akkor a hosszabb utat vállasztjuk.

Az út mentén nem tanácsos csak úgy lefeküdni pihenni, mert a sünzanót a tüskés ágaival egy maradandó élményben részesíti azt aki hozá akar nyúlni. A 2-3 méter magasra megnövő pillangósvirágzatú cserje sárga virágaival gazdag nektárforrás a rovarok számára.

Sünzanót (Ulex europaeus)

A meredek, keskeny úton csak lassan tudtunk haladni lefelé és nedves köveken vigyázni kell, hogy hová lépünk ha nem akarunk akaratlanul leülni.

Egyedül a hegyoldalon.

A hegy lábánál egy istálló áll, melynek a környékén nemcsak a sár okoz gondot az arra jároknak hanem a....
Igen, a tehenek még angliában sem használnak angol wc-t, de ez őket nem zavarja.

Csak fekszenek ott a fűben és furán néznek a külföldiekre.

Az angol vidék elképzelhetettlen lenne birkák nélkül. Az első ipari forradalom során a textilipar egyik alapanyagát a juhok gyapja adta és mivel megnőtt az igény a textiltermékekre így egyre több és több juh kellett az igények kielégítéséhez.
Azonban a juhoknak nem csak a gyapját hasznosítják hanem vannak kifejezetten hústemelő fajták, amelyeket a húsukért tenmyésztenek.

A szinte folyamatos esőzéseknek köszönhetően a folyók vízállása nem ingadozik annyira, mint mondjuk Magyarországon ahol volt már péld arra, hogy egy naptári éven belül a folyó kiáradt a medréből valamint ki is száradt.

A csókák szinte mindenhol ott vannak.

Csóka (Corvus monedula)

Az idei tél az elmúlt évek legkeményebb tele volt, ezt bizonytja, hogy 37 év elteltével ismét havazott a Szaharában, szinte teljesen befagyott Magyarországon a Duna valamint havazott Korzikán és Spanyolország délkeleti részén is.
Az Egyesült Királyság azonban mivel az Észak-atlanti áramlat mellett fekszik ezért a hasonló széllességi fokokhoz melegebb a klímája a pozitív hőmérsékleti anomáliának köszönhetően.
Így itt már akkor is láthattunk seregélyeket és bíbiceket, amikor otthon még se hírük se hamvuk.

Seregély (Sturnus vulgaris) és bíbic (Vanellus vanellus)

Miután vettünk egy pár szuvenírt Edaleban, a már ismer úton mentünk fel a hegygerincre. Az idő kezdett rosszabbra fordulni és egyre több sötét felhő gyülekezett az égen.

Az út mellett sétáltunk a pőarkoló irányába. Egy tóparton akaratlanul a túlpartra néztem és feltünt egy szürke alak, ami úgy nézett ki mint egy szürke gém, de mintha műanyagból lenne. Néha látni ilyen szobrokat a kerti tavak mellett, de ki akarna egy gém szobrot rakni egy tó szélére ide a semmi közepén. Mindez egy másodperc alatt futott végig az agyamon, mivel a madár megmozdult és tudatosult bennem, hogy ez nem szobor. Halkan szóltam Gábornak, hogy segítsen az objektív cserében és amint végeztem gyorsan csináltam pár képet. A gém nem volt túl fotogén és a rossz fényviszonyok miatt csak ez a kép lett olyan amire azt tudom mondani, hogy jól sikerült.

Szürke gém (Ardea cinerea)

A parkolóba megérkezve beszáltunk a kocsiba és egy órán keresztül fáradtan tekintettünk a körülöttünk lévő tájra, időközben el is aludtunk.

Nos ilyen volt röviden a túránk a UK első nemzeti parkjában. Hófajdot sajnos nem láttam most, de nem ez volt az utolsó alkalmam erre.